Kezdőlap
Devil May Cry 4
A régi sorozat újra a köztudatban!
Mint az ismeretes, a Devil May Cry széria sok sok éve hódít, és ki tudja hány démont küldtek eddig vissza a játékosok Dante szerepében a pokolba. Bármennyi is legyen ez a szám, a 4. rész megjelenésekor valószínűleg megsokszorozódott, ugyanis a CAPCOM gondolt a PC-s játékosokra is: bár az első és a második rész sajnos nem jelent meg PC-re, a 3. rész pedig egy összecsapott port lett csak, a 4. részbe beleadtak apait-anyait. De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk hogy ezúttal miért is fogunk a monitor elé szegezve ülni, egészen a játék végéig.
Egy új kezdet
A sztori elején Nero-t látjuk ahogy siet a templomba, mert rossz szokásához híven megint elkésik a ceremóniáról, amit Sparda tiszteletére tartanak (a név gondolom ismerősen cseng). Ez a ceremónia viszont különleges Nero számára, mert Kyrie, Nero szerelme fog énekelni, és a hölgyemény szomorú pillantásokat vet Nero üres helyére a padokon... Nero végül is megérkezik valahogy, de ekkor a mennyezetet képező üvegbúra szilánkokra törik, és egy rejtélyes, vörös kabátos alak hullik alá, aki pont Sanctus, a ceremóniát vezető pap előtt ér földet, majd nemes egyszerűséggel a szeme közé ereszt egy golyót. Nero, mivel veszélyben érzi szerelmét, azonnal nekiront az ismeretlen támadónak, és itt vesszük át mi az irányítást. Hogy ki a vörös kabátos alak? Remélem mindenki tudja.
Mert mindig kell egy zöldfülű...
Ezen a ponton szomorúan állapítottam meg, hogy nem Dante, hanem Nero szerepében kell majd játszanom a játék során, aki a DMC világában egy teljesen új szereplő. Sőt, a CAPCOM úgy ahogy van, ki akarta hagyni Dante-t a sztoriból, de a fanok nyomására kénytelenek voltak mégis csak szerepeltetni a jó öreg démonvadászt - elvégre az egész DMC széria az ő történetét meséli el, hogy nézne ki ha pont Dante hiányozna belőle? Ezért aztán a játék felében Nero-t, a másik felében pedig Dante-t irányítjuk. Sajnáltam viszont, hogy újrajátszásnál nincs lehetőség kizárólag az egyik vagy a másik karakterrel végigvinni a játékot, ahogyan a DMC3:SE-ben ezt megtehettük Vergil-el.
A sztori a szokásos japán sablonokat követi, mindenki mindenkinek a rokona, így 1-2 váratlan fordulatot leszámítva nem igazán lesz részünk nagyobb meglepetésben... ráadásul a Dante-s részek eléggé összecsapottak is lettek, érződik rajtuk nagyon, hogy a CAPCOM ezt nem így tervezte eredetileg... de azért kitettek magukért így is.
Amit csak akarsz
Ezzel leírtam az átvezető animációk tartalmát - minden van bennük, amit csak el lehet képzelni, ha nem több. A japánokra jellemző túlzások miatt piszok látványos harcokban lehet részünk, amit az egyszeri játékos szájtátva fog figyelni, és végig izgul, hogy mikor is kapcsolódik majd Ő be az eseményekbe. Nagyon sokadik végigjátszás után engem személy szerint máig elkápráztatnak az átvezetők, még ha már fejből is fújom minden másodpercüket.
A szereplőkről: van, aki így, van aki úgy lopja magát a játékos szívébe: Nero, a szokásos fiatal, szerelmes hős, aki mindenen keresztül vakon tör szerelme felé, Dante, a halhatatlan profi démonvadász, akin annyira érződik hogy (már elnézést a kifejezésért) lesz*rja az egészet, végig meg tudja őrizni a hidegvérét, jókat poénkodik a démonok erőfeszítésein hogy egyáltalán a közelébe érhessenek. Vagy ott van például Credo, Kyrie bátyja, aki ismerős lehet a 3. részből - bár teljesen új szereplő, szinte egy az egyben Vergil-ről mintázták - a tekintélyt parancsoló, szigorú stílusa, az oldalán lógó kard, az egyenruhája, kísértetiesen emlékeztet Dante egykori testvérére - erre még rájön az is, hogy a szinkronhangja ugyanaz, mint aki anno Vergil-t is olyan rideggé tudta tenni.
Nehéz dolga volt a Nero hangját adó Johnny Bosch-nak, mivel a DMC fanok gyilkos tekintete mellett kellett egy olyan új főszereplőt élővé, sőt, szimpatikussá tenni, akit a rajongók elfogadnak Dante mellett, illetve sajnos helyett. Johnny barátunk nagyon jól teljesít, félelmetesen élethűen adja vissza a megformált karakter érzéseit, és nagyon beleéli magát a szerepébe: az egyik jelenetnél például Nero azt hiszi, szerelmét végleg elveszítette, és törni-zúzni kezd dühében, ami zokogásba csap majd át - a hideg futkosott a hátamon amikor a végén felordított és sírni kezdett, és tényleg megsajnálja az ember, holott tudja hogy csak egy pixelhalmazt lát. De abba életet vinni, ahhoz kell tudás. Johnny pedig mint kiderült, nem amatőr figura.
Ütöm, vágom, amputálom
Devil May Cry-ról beszélünk (vagy mi), így hát a jól bejáratott, pörgős, andrenalin pumpáló játékmenet természetesen jelen van - és boldogan jelentem, szinte semmit nem változott. Ha most nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, mondhatnám hogy "milyen már, hogy több mint 10 éve ugyanúgy harcolunk", de nem, nem mondom. A harcrendszer úgy ahogy van tökéletes - javításra sosem szorult, viszont vérfrissítésre igen.
Amit ez a mi esetünkben jelent, az a Devil Bringer jelenléte, illetve apró, ám annál kellemesebb extrák Dante-nak. A Devil Bringer nem más, mint Nero démoni karja (hogy mitől is ilyen, arra nem derül fény), amivel akár a távolból is magunkhoz ránthatjuk rosszakaróinkat, vagy éppen egy-egy gyengébb pillanatukat kihasználva egy látványos animáció keretében (ellenfelenként változó!) animáció során óriási sebzéseket vihetünk be, miközben a szerencsétlen áldozatunk tehetetlenül nézi végig, ahogy a 8. helyen is eltörtük a gerincét. Ide-oda csapkodhatjuk vele az ellenfelünket, társainak hajíthatjuk, vagy földbe döngölhetjük (szó szerint), vagy amit el tudtok képzelni - a sokféle ellenféltípus sokféle animációt tesz lehetővé, így kísérletezgessetek csak - boss harcok során különösen ajánlott.
Említettem apró változtatásokat Dante-nél - a sorozat történelmében először minden fegyverünket magunknál tarthatjuk (bár nem is olyan bővelkedő az arzenál mint a többi részben, köszönhetően annak hogy csak a játék fele alatt irányítható Dante), illetve hogy nem kell a néha megváltást jelentő aranyszobor után kutatva várni hogy mikor válthatunk végre a stílusaink között - egy gombnyomásra, azonnal is válthatunk akár, sőt, kapunk majd egy 5. stílust is, ami a DMC történelmet ismerők szájára gonosz mosolyt fog csalni, és alig várják majd, hogy élesben is kipróbálhassák.
Érdekes módon, bár a 3. részben nem volt ilyen problémám, most viszont a focus néha rossz célt fogott be, de ez csak akkor fordult elő, ha nagy területen, sok "mob" volt elszórva, és ilyenkor is csak néha. Érdekesség, hogy a CAPCOM nyitni akart az "fiatalabb", új DMC-sek felé is (valószínűleg ennek köszönhető az alap nehézségi szint enyhítése), így a játékban helyet kapott egy automatic mód, amikor is a helyzetnek megfelelően a legjobb kombót automatikusan hozza elő a játék, nekünk csak 1 gombot kell püfölni. Értékelendő a kezdeményezés, viszont a dolog nem szuperál túl jól, mivel szinte sosem azt csinálja, amire mi gondolunk (nyilván, de azért működhetne jobban is), és aki egy kicsit is szokott hasonló játékokkal játszani, az hamar bele fog jönni, és nem fog erre a rendszerre szorulni. Aki pedig igen... nos az inkább ne erőltesse, ezt a játékot nem neki találták ki.
Grafika, te csodás!
Amiről még nem volt szó, az a grafika. A 3. rész anno PC-n egy PS2 port volt, de még annak is hanyag, így az effektek jó része hiányzott, szürke, fakó képvilágot kaptunk (ami a darkosabb környezet miatt akár tetszetős is lehet, mindenesetre én nem hiányoltam egyetlen effektet sem mielőtt láttam volna hogy hogy is néz ki a játék PS2-őn, és őszintén megmondom, utána sem nagyon hiányoztak).
A 4. rész már nem egy összecsapott port, így szemkápráztató látványban lehet részünk: a CAPCOM olyan grafikus motort hegesztett, ami példaértékű kellene hogy legyen minden cég előtt - gyönyörű, eszeveszettül részletes, villámgyors, és alacsony gépigényű. A játék maximum grafikán (a helyenként néha túlzásba vitt bloom effekten kívül) szinte foto-realisztikus (bár a japán kultúrára jellemző vonások miatt ez nem igazán érzékelhető). Az átvezető videókban nem egyszer nagyon bezoomol a kamera, ám a részletesség semmit, ismétlem semmit nem változik. Nero könnyei között megszámolhatóak a szempillák, a bőr pórusait is meg lehet figyelni (bár az arcokon már kevésé), a meggyűrődött ruhák szövetmintáját is tűélesen ki lehet venni - mindezt egy olyan gépigény mellett, ami lehetővé teszi, hogy egy manapság már gyengébbnek mondható konfig mellett is bátran tekerjük fel a grafikát.
Az arcmimika tökélesen tükrözi az érzelmeket, Dante idősebb, megkomolyodott arca pedig külön jót tett a karakterének. Egyedül talán a Kyrie az, aki kissé szúrhatja a szemünket, nem csak szemrevaló külseje miatt, hanem mert az egész játék során talán 3 mondatot ha beszél, a többi bociszemekkel nézés, sóhajtozás és nyögdécselés - ezen azért igazán dolgozhattak volna még egy keveset, bár talán jobb is így, mert a végén még sok lenne a romantikázásból.
Hangok
A szinkronszínészek munkáját már megdicsértem, így erre nem is pazarolnék több betűt, lássuk mi a helyzet a zenével - a sorozatban megszokott trashmetál zúz végig a harcok alatt, de ez sajnos most egy fokkal gyengébb lett, mint a 3. részben, a záró zene vége pedig átcsap gusztustalan japán nyáltengerbe, de azért nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy hangzik. A zene harc közben folyamatosan izgalomban tart (főleg a nagyon jól sikerült bossfight theme-ek), ritmusosan pumpálja az adrenalint, így egy pillanatra sem fogunk lazítani. A megváltozott környezet miatt adott volt a lehetőség, hogy némi ízlésesebb dallamot is a játékba csempésszenek, így sokszor fogunk például orgonát hallani, ami gótikusabb érzést ad a játéknak - ha pedig összekeverjük a trashmetállal, olyan zenét kapunk, amit máshol nem nagyon találunk meg, nem is illik máshová, de itt pont a helyén van, és üt.
Dante Must Die!
Aki játszott a régebbi DMC játékokkal, annak valószínűleg a fenti alcím nem épp kellemes emlékeket juttat az eszébe: a DMD volt az a nehézségi szint, ahol akár egyetlen ütés is a játék végét jelentette. A 3. rész után (ami az első és a második rész előzményét mutatja be) lehet hogy sokan nem kívánnak újra megszenvedni a DMC széria egy újabb részével, de előre megnyugtatok mindenkit: a nehézségi szint jóval barátibb lett, így egy kezdő is remekül el fog boldogulni - akik pedig kihívást keresnek (a hozzám hasonló régi DMC fanok), azoknak ott van a milliónyi különböző, unlockolható nehézségi szint, amiből a már említett Dante Must Die, és a Legendary Dark Knight az, amit ki kell hogy emeljek. Előbbi tartalma már tisztázva, viszont az utóbbit imádni fogják a hardcore combo masterek: minden egyes harcnál a játék akár 10, 15x annyi ellenfelet állít velünk szembe, így óriási tömegharc lesz belőle végül. Képzeljétek el úgy, mint mondjuk egy Prince of Persia-t, csak komplett sereg ellen, és némileg látványosabban.
Extrák
Ahogy a sorozat előző részeiben eddig is, most is szinte úgy úszkálhatunk az extrákban, mint Dagobert bácsi a pénzében - nagyon sok, később profik számára is komoly kihívást jelentő nehézségi szintet, tonnányi concept artot, extra videót, Devil May Cry történelmet bemutató diavetítést, 3D-s modelleket kapunk extráknak, és minden nehézségi szint végigjátszásával bővül a paletta, hogy a fanatikusok legyen miért újra és újra végigvigyék a játékot.
Amit érdemes kiemelni, az a Bloody Palace - ahogy a 3. részben is, itt is kapunk egy arénát, ahol nincs más dolgunk, csak túlélni. Viszont sajnos itt ez már időre is megy, ami rohamosan fogy, így ha nem teljesítünk túl jól (nem öljük le elég gyorsan a szembejövő mindenféle démont) akkor az időnk elfogy, és game over. Bár a cheatelést én olyan dolognak tartom, mint a vallásos emberek a szentségtörést, kivételesen azt ajánlom, fagyasszátok be az órát egy trainer segítségével, és tanuljatok meg ne gyorsan, hanem stílusosan, jól játszani - akkor élvezet lesz, hiába csak a végtelenbe nyúló hentről szól.
Dante-t még viszont látjuk
Szinte fáj belegondolni, hogy mennyit kell még várnunk a még be sem jelentett következő részre, de addig itt van nekünk a DMC4 - egy remekre szabott hack n' slash játék, stílusos, übercool főhőssel, egy valamivel gyengébben szereplő, laza, fiatal sráccal, egy sablonos sztorival, nyakon öntve a szokásos DMC hangulattal és játékmenettel, ami biztosítja a folyamatos izgalmat, és a kihívást.
A játék (szokás szerint) 20 mission-ből áll, amiket én (az alapból választható kettő nehézségi szint közül a nehezebbiken) 9.5 óra alatt pörgettem végig, de egy új játékosnak ez a játékidő inkább 12 óra körül lesz. Az első végigjátszás alkalmával, legalábbis. Ugyanis a többi nehézségi szint, illetve a Bloody Palace nagyon megnyújtja a játékidőt, és sok száz óra belefektetése után mondom, hogy ha rá is unna az ember, igen is elő lehet venni akár a nem is oly távoli jövőben, és újra szórakoztató lesz.
Kötelező darab, mindenkinek!
Pozitívumok
+ Villámgyors, gyönyörű grafika, alacsony gépigény.
+ A fanoknak is kedveskedik, Vergil visszatér (még ha erre nem is tér ki a sztori), a játék során folyamatosan jelen van a karaktere, és sugallja, hogy ő még feltámad majd egyszer... várjuk a következő részt, és remélünk!
+ Dante még mindig a legnagyobb arc a játéktörténelemben. Történelmi pillanat: SPOILER életre kel egy körülbelül 80m magas szobor, isteni hatalma van, egy szempillantás alatt a földdel teszi egyenlővé a palotát, majd felszáll az égbe. Dante reakciója: "Heeey, check it out! It got wings!" /SPOILER
+ Az új kor DMC-je, nyit a nagyközönség felé ....
Negatívumok
- ... és ezzel sok negatívumot hoz magával, mint például:
- egyszerű, a sorozathoz méltatlan sztori.
- új, sablonos főhős, aki kiszorítja a főszerepből Dante-t.
- az alap szinteken túl könnyű
Aki a sorozat híve, kissé csalódni fog, de azért széles vigyorral játssza végig, akinek pedig új dolog a Devil May Cry, odáig lesz érte. Fanoknak viszont inkább ajánlott a 3. rész, az "újoncoknak" pedig azért, hogy legyen némi fogalmuk arról, hogy mekkora név is az a Yamato, kié is volt - tökéletesen érthető a sztori ezek nélkül is, de sokat tesz hozzá, ha behatóbban ismerjük a hátteret, én netalán felismerjük a Nero mögött lebegő démoni alakot...
91%
